18

A domonkosok konventjének temetője
Augusztus havának 8. napja (Szent Domonkos napja), reggel

A DOMONKOSOK KŐFALLAL körbekerített temetője, mely a kolostor telkének nyugati részén terült el, nem volt valami nagy, hiszen maga a konvent sem volt az. A kolostor főkapuja és a templom között helyezkedett el, ide temették a közönséges szerzeteseket és világi testvéreket, az utóbbiakat inkább a kőfal tövébe és sűrűn egymás mellé. A priorok és helyetteseik, püspökök, a nemesi vazallusok és más magasabb rangú urak – ha elég gazdagok voltak ehhez – előkelőbb nyughelyen, pazar faragott kőlap alatt pihentek a kerengőben vagy a templomban.

Enricus testvér holttestét közvetlenül a klauzúra falának tövébe temették volna, az orgonabokor és a tömzsi tiszafa közötti keskeny helyre.

Melchior patikárius Hinricusnak címzett tegnapi nyílt levelének hatására másként alakultak az események.

Hinricus a levelet akkor kapta meg, amikor Lodevicus testvér az egyórás imádságra visszaért a kolostorba, jóval vidámabban, mint ami az aggastyánra általában jellemző volt, ráadásul erős szesz- és gyömbérszagot árasztva. Melchior a boszorkányfőzeteivel elvarázsolta, gondolta bosszúsan Hinricus. Melchior amúgy jóravaló férfiú, istenfélő és szorgalmas, többet tud a szentekről, mint némelyik püspök, de ha befészkeli magát a fejébe egy gondolat, egy bűntény gondolata, akkor teljesen kifordul önmagából. Szemében különös fény gyúl ki, és rohangál, mint a sózott egér, míg rá nem akad a gyilkosra. Igaz, ami igaz, a városi levegőre ez igencsak jó hatással van, de Melchior módszerei olykor… Tessék, most megint leitatott egy öreg testvért.

– Mennyit csikartál ki belőle? – faggatta Hinricus Lodevicus testvért, aki épp egy dallamot fütyörészett, ami úgy hangzott, mint egy karóba húzott démon hörgése.

– Másfél artig ezüstöt – jelentette Lodevicus büszkén, mire Hinricus valamelyest megenyhült. Melchior szerint lehet valami ebben a kísértethistóriában, ha hajlandó volt ilyen bőkezűen adakozni.

– Pihenj a vesperásig! – javasolta Lodevicusnak, ám az öreg erre átnyújtotta neki Melchior levelét. Hinricus elolvasta, majd hosszasan faggatta Lodevicus testvért. Ettől sem lett sokkal okosabb, azt leszámítva, hogy Melchior jó vásárt csapott az ezüsttel. Hinricus sokáig fontolgatta a dolgot, és csak az esti imádság előtt járult Moninger prior elé azzal, hogy Melchior különös kéréssel fordult hozzá.

Reinhartus Moninger úgy nyolc esztendeje töltötte be a priori tisztséget, azután küldték ide Lundból, hogy Baltazar Eckell priort megmérgezték, és a bűntettre Melchior segítségével derült fény. Reinhartus Moninger ennek kapcsán ismerte Melchiort, néhány ízben találkoztak is. Reinhartus körülbelül ötvenéves, jóindulatú és lágy ember volt. A világi hatalmi harcokból, melyek a város, a lovagrend és a püspökök között folytak, ő igyekezett kivonni magát, mert a világi politika sosem érdekelte. Kiválóan ismerte a Szentírást, és a kolostor gazdasági ügyeinek intézése helyett inkább a scriptoriumban álldogált, és olvasott, mellesleg drága okulárét viselt olvasáskor, és olykor maga is szívesen másolt könyveket. Jámbor férfiú volt, Hinricus véleménye szerint egy olyan városnak, mint Tallinn, talán túlságosan is jámbor. Ahelyett, hogy meggyőződött volna róla, lesz-e elég sózott heringjük a testvéreknek télire, és a feketefejűek nem takarékoskodnak-e túlságosan oltáruk fönntartásán, vagy hogy alkudozott volna a városvezetéssel a kolostor földjeinek haszonbérleti díjáról, Moninger priort sokkal jobban érdekelte Gratianus dekrétumainak fordítása IX. Gergely dekretáliáinak fényében vagy a transzszubsztanciáció doktrínájának dogmatikája.

De ő volt a prior, és hozzá igyekezett Hinricus Melchior levelével.

A priort magától értetődően a scriptoriumban találta, orrán okuláréjával olvasva – Hinricus meglepetésére – a Der Edelsteint, egy berni domonkos, Ulrich Boner, latinból fordított fabuláit.

– Ez az a bizonyos Melchior, ugye? – kérdezte a prior, miután végigolvasta a patikus levelét.

– Igen, az a Melchior – erősítette meg Hinricus, gondolatban megfűszerezve néhány cifrább káromkodással.

– A kérés pedig, amit a kolostorhoz intéz, merőben különös – folytatta a prior. – Miért kéri ezt?

Hinricus beszélt. Beszélt az Unterrainer-ház előtti tetemről és Melchior a halálesetek iránt tanúsított érdeklődéséről, a kísértethistóriákról.

– Ez az ember tehát az igazságot keresi? – szakította félbe a prior váratlan kérdéssel Hinricust.

– A múlt árnyaival kapcsolatos igazságot, igen – bólogatott Hinricus.

– Talán nem ezt keressük mindannyian? – motyogta elgondolkozva a prior.

– Ha így véli, szent atyám, – Akkor meg is kell találnia. Mondhatnék-e neki nemet Szent Domonkos napján? – Ezek voltak a prior utolsó szavai Melchior kérésére vonatkozóan. Ezután ismét a kézirathoz fordult, és orrára illesztette okuláréját.

Hinricus pedig kiadta az utasítást, hogy Enricus testvér temetésére ássák ki azt a sírt, ahol a néhai Adelbertus testvér nyugszik.

Melchior a tanácsülés után rögtön megjelent a kolostorban, méghozzá lóháton. Ahogy megérkezett, az almásderes kanca kötőfékét a lókikötő oszlophoz erősítette – Hinricus felfigyelt rá, hogy eközben a patikus arca ragyogott a büszkeségtől –, majd odasietett a főkapunál álló Hinricushoz.

– Adjon isten jó reggelt, szent testvér! – szólította meg. – Milyen választ adott kérésemre a prior?

A válasz taglalása helyett Hinricus fejével a temető felé bökött, ahová a világi testvérek épp Enricus halotti lepelbe varrt testét vitték hordágyon.

– És a sír? – kérdezte izgágán Melchior. – Hiszen azt már tegnap kiásták.

– Míg elő nem bukkant Adelbertus koporsója – válaszolta bosszúsan Hinricus. – Ide hallgass, Szent Miklós nevére kérlek, mondd meg nekem őszintén, mit művelsz már megint?

– És még nem nyitottátok ki a koporsót? – faggatta Melchior tovább. – Tényleg koporsó volt, ahogy megjósoltam?

– Az, koporsó – vágta rá Hinricus szűkszavúan.

– Nem különös? Legjobb tudomásom szerint akkoriban pallóra fektetve, szemfödéllel letakarva temették el a közönséges testvéreket.

Igen, Hinricus kénytelen volt magában elismerni, hogy ez valóban elég különös. A koporsó drága mulatság volt, és ritkán fordult elő, hogy abban temették volna el a testvéreket. Főleg nem az olyan bűnösöket, mint ez az Adelbertus testvér. A szerencsétlent mégis koporsóban helyezték végső nyugalomra, ráadásul olyan időben, amikor a kolostorban meg kellett becsülni minden garast.

– Nem, nem nyitottuk fel, mostanra viszont ki lett ásva – bökte ki Hinricus végül.

– Most tehát ki lehetne nyitni?

– Ezt nem ígérhetem meg, amíg a prior áldását nem adja rá.

– Épp ott jön – jelentette ki Melchior. Hinricus oldalra pillantva látta, hogy valóban a prior az, aki a dormitorium felől a frissen megásott sírhely felé tart. Hinricus és Melchior követték.

A sírnál tartott szertartást rövidre fogták, hiszen Ericus nem volt fölszentelt testvér, és a konventben még sok elintéznivaló akadt, lévén Szent Domonkos napja. Ericus testvér lelki üdvéért a testvérek már a vigílián és az első misén is imádkoztak. Így miután a kántor elmondta, amit kellett, mindannyian tanácstalanul és csendben várakoztak. A kántor egyik kezében könyvet tartott, a másikban szenes serpenyőt, de nem tudta, mitévő legyen, leengedjék-e Ericus földi porhüvelyét arra a régi koporsóra vagy sem. Azt sem értette, minek kellett kiásni ezt a régi sírt, hiszen a kolostori temetőben volt még hely bőven.

Melchior és Hinricus egymás mellett álltak, mindkettejük pillantása a holttestről a korhadt koporsóra szegeződött. Anélkül, hogy fejét elfordította vagy akár csak arckifejezése is megváltozott volna, azt kérdezte Melchior Hinricustól alig hallhatóan:

– A testvérek a tegnapi vacsorakor az én kekszeimet ropogtatták, igaz?

– Nem volt nekünk semmiféle kekszünk – válaszolta suttogva Hinricus, szintén meg sem mozdítva a fejét. – Hiszen tudod jól, milyen időket élünk – csak semmi édesség.

Erre Melchior olyan halkan sziszegett a foga között valamit, hogy még Hinricus sem értette, de hogy káromkodás volt, az biztos.

A kántor viszont kérdő pillantást vetett a priorra, aki szelíd tekintetét Melchiorra szegezte, majd végül bólintott Hinricusnak. A cellerarius mélyet sóhajtott, majd utasította a világi testvéreket, hogy ugorjanak a sírba, és feszítsék föl a régi koporsót.

Néhány pillanat múlva mindenki kíváncsian hajolt a sír fölé.

Majd döbbenten néztek föl, csak a prior bólogatott lehunyt szemmel. Aztán sarkon fordult.

A koporsó felét homok töltötte meg, egyetlen csont nem sok, annyi sem volt benne.

– Szent atyám – suttogta Hinricus –, tudta ezt?

– Létezik egy kéziratos tekercs, melynek első sorait Mauritius prior írta kétszáz esztendővel ezelőtt – válaszolta Reinhardus Moninger. – Ez priorról priorra száll, és olyan dolgokat tartalmaz, melyek a kolostor diáriumban és főkönyvében nem szerepelhetnek, ám amit a prioroknak tudniuk kell a konventről. Úgy gondolom, itt volt az ideje, hogy egy régi hazugságról lehulljon a lepel.

Majd lassan bandukolva elindult a scriptorium felé.

– Mit jelentsen mindez, Melchior? – kérdezte Hinricus. – Neked is tudnod kellett.

– Nem tudtam – felelte udvariasan a patikárius. – Csak feltételeztem, hogy ez lehet a helyzet.

– És hol van akkor Adelbertus holtteste?

Melchior nem válaszolt, a szörnyű felismerés azonban nem sokáig váratott magára. A cellerarius nagyon halkan és szaporán vette a levegőt. Végül lehunyta a szemét, és így suttogott:

– Szentséges Szűzanyám! Adelbertus még mindig ott van… az Unterrainer-házban.